Nem véletlen, hogy a szegények, a peremre szorultak és kirekesztettek, az elesettek, a hatalom, a gazdagság és az erő centrumaitól legtávolabb élők, a migránsok és a leselejtezettek oly kedvesek voltak a Szentatya számára. Ők azok ugyanis, akiket mi, a többség, a mérvadók, a nivellálók nem akarunk észrevenni. Nincs biztosabb látáspróba, szemvizsgálat, mint ez: meglátom-e, meglátjuk-e azt, aki a figyelem és törődés perifériáira sodródott? Ferenc pápa többször idézte Aranyszájú Szent Jánost, például a Fratelli tutti (FT) kezdetű enciklika 74. pontjában: „»Valóban meg akarjátok adni a tiszteletet Krisztus testének? Akkor ne vessétek meg, amikor meztelen. Ne csak a selyembe öltöztetett Krisztust tiszteljétek a templomban, miközben hagyjátok, hogy ruhátlanul szenvedjen kinn, a hidegben«.” (Homiliæ in Mattheum, 50, 3–4; PG 58, 508) Bergogliói vízió ez, amely visszaköszön a nagy egyházatya homíliarészletének keretezésében: „…a hit megélésének vannak olyan módjai, amelyek elősegítik, hogy a szív megnyíljon a testvérek felé, és ez az Isten iránti nyitottság hiteles garanciája” (FT 74). Jaj nekünk, ha „azok, akik hitetlennek mondják magukat, jobban teljesítik Isten akaratát, mint a hívők” (uo.).
A szinodális Egyház útja is a látással kezdődik, erre épül rá a megkülönböztetés és a cselekvés lépcsőfoka. Ez hordozza a megtestesült Isten hitét, s indít egy olyan Krisztus-követésre, mely nem pusztán lábaink, de sokkal inkább karakterünk, ember voltunk, stílusunk és érzületünk lépdelése a Mester nyomdokain.
